Évközi 19. vasárnap

2016. augusztus 7.

Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát. Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.  Ahol a kincsetek, ott a szívetek is. Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok.  Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.  Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket.  És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.

Lk 12,32-48

Elmélkedés:

A mai evangélium egy bátorítással kezdődik: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot!”. Vagyis rendületlenül higgy és bízzál az Úrban! Mennyire rászorulunk a biztatásra, bátorításra. Csak ki kell nyitnunk a Szentírást és megkapjuk ezt attól az Istentől, aki jól ismer bennünket, tudja, hogy miben szenvedünk hiányt.

Hiányt szenvedünk elsősorban a hitben. Valóban a világ olyan, hogy az nem bátorít bennünket sem az Istenbe, sem a másik emberbe, de még az önmagunkba vetett bizalomra sem. A hívő ember viselkedése éppen ezért amolyan „csak azért is” magatartás, a reménytelenség ellenére való reménykedés kell, hogy legyen. Isten bátorítása erősíthet meg ebben bennünket.

Hiányt szenvedünk az igazán emberi, mély kapcsolatokban. Igényeljük, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket, és mi is tudjuk ezt, viszonozni. A mai evangélium rámutat arra, hogy ha magatartásunk hívő, Istenre nyitott, várakozó, akkor ez meg tud valósulni életünkben. Ha közelebb kerülünk Istenhez, akkor közelebb jutunk az emberekhez is.

Talán hiányt szenvedünk mindazokban a dolgokban, amelyek szükségesek ahhoz, hogy életünk úgy kibontakozhasson, ahogyan azt korábban elképzeltük. Gondolok itt például az anyagiakra, valamilyen képességekre, „szerencsés” helyzetekre… „Tudja a ti mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van” (Mt. 6, 32), nyugtat meg bennünket Jézus a hegyi beszédben. De azt is a lelkünkre akarja kötni, hogy „készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá, és moly nem rágja szét. Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”

Urunk, Istenünk! Engedd, hogy életünkben megtapasztaljuk hűséges szeretetedet. Ez pedig vezessen bennünket hitre, irántad való bizalomra. Add, hogy soha ne feledkezzünk el arról, hogy egyszer majd visszatérsz ítélni és üdvözíteni a világot. Ámen.

Szabó Alex SVD