Évközi 30. vasárnap

2016. október 23.

Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta:  Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 

Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. 

 

 Lk 18, 9-14

Elmélkedés:

Az Istennek nem a gőg, hanem az alázat tetszik.

El tudunk képzelni napjainkban egy modern farizeust, és egy modern vámost? Hadd illusztráljam egy kis történettel. Egy fiatal hölgynek a temetése volt, aki nem igazán volt jó hírben. Erkölcsileg gyenge volt. Nem sokkal az abortusz után következett be halála. De az Úr megadta neki azt a kegyelmet, hogy halála előtt még meggyónhatott és, az „Uram irgalmazz!” Szavakkal, távozott el ebből az életből. Ezt a mellette fekvő betegek is hallották. A temetésen egy férfi, aki naponta első volt a templomban és utolsónak ment el, nagy botrányt kavart. Ugyanis félhangosan mondta a mellette állóknak: „hogy ez a nő még azt sem érdemli meg, hogy temetőbe temessék, nem még azt, hogy egyházi temetése van.” Valaki oda szólt ennek a férfinek: „csak nem maga az Isten? Csak Istennek szabad ítélkeznie!” Hát igen, ez a modern farizeus és vámos képe, napjainkban.

Nagyon kifejezőek Jézus szavai a mai evangélium végén: Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”(Lk 18,14)

Jézus idejében is voltak olyanok, akik nagyon tökéletesnek tartották magukat és másokat megítéltek, visszautasítottak. Jézus két nagyon erős ellentétet állít egymás mellé abból a korból. Két személynek a viselkedését és hozzáállását emeli ki Jézus. Mondhatjuk,  hogy ez az elbeszélés, ez a példabeszéd mesteri. A zsidóknak meg volt a saját előírásuk az imádságra és az alamizsnára. Attól függően, hogy ezt mennyire gyakorolták, teljesítették – voltak jobb, vagy gyengébb hívők. Hirdették, hogy ők mennyire tökéletesek és lenézték a többi embert. Jézus rámutat, hogy az ember gondolkodása, az ember bensője, nincs elrejtve az Isten előtt. A vallásosság nem csak külső szokások, külső formák és cselekedetek. Az, hogy a farizeus böjtöl kétszer egy héten, hogy tizedet ad, hogy imádkozik, ez mind jó, de nem ad okot arra, hogy nagyobbnak tartsa magát másoktól és visszautasítson másokat. Ha verjük a mellünket ez a bűnbánatnak és az alázatnak a jele. Egyedül az Isten előtt nincs semmi, amit ő ne tudna, nem ismerne. Isten ismeri még az ember gondolatait is, mondja a Zsoltáros. Az Isten óv bennünket az olyan imától, ahogy a farizeus imádkozott.

A vámos, nagyon nagy bajban volt, szinte kilátástalan volt a helyzete. Jézus azonban a reménytelen emberek Istene is. A vámos megigazulva ment haza. Isten meghallgatta az ő alázatos kérését, mert benső békét talált, mert megalázkodott Isten előtt. A farizeus igazából semmit sem kért Istentől, csak magát dicsőítette és ő úgy is tért haza, ahogy elment a templomba. Haza viszi saját igazságosságát, nem az Isten igazi megbocsátását.

Jézus ebben a példabeszédben rámutat a benső méretekre, ami itt meg van fordítva. Az akit a farizeus lenézett, az kedvesebb volt az Istennek, mint az aki tökéletesnek, igazságosnak tartotta magát.

P. Juhos Ferenc SVD