Három fekete szerzetes egy színpadon

Világokat összekötő este volt a zsúfolásig telt Nagy Gáspár Kulturális Központban: egy színpadon muzsikált az indonéz Marsell, a ghánai Seba és az indiai Loyd atya. A fekete szerzeteseket nagyon megszerették a vasváriak, a templom hasonlóan megtelik az általuk tartott istentiszteleteken.

- Nyolcan voltunk testvérek, most hatan vagyunk, a szüleim földművesek. Nagyon nehéz volt, amikor taníttattak minket, édesanyám este is, reggel is sokat imádkozott. Mind a hatunknak van diplomája és munkája, ez Isten segítsége – mesélte magáról Marsell atya. - Mi kilencen vagyunk testvérek. Ahol születtem, Afrikában, 13 éves koromig csak vadászni tudtam, soha nem gondoltam, hogy egyszer itt állok majd, és magyarul fogok beszélni. A lábaim nem érnek le a földre, Isten lábain járok. Ennél nagyobb csoda nem lesz – mondta Seba atya.

- Dolgoztam kórházi laborban, ahol úriembernek éreztem magam, és annak is tekintettek. Problémák voltak, amikor szemináriumba kellett menni, majdnem kirúgtak. De rájöttem, hogy néha azért nem látom a lábnyomaimat a Teremtőé mellett, mert Isten visz. Bármit gondolok, bekövetkezik. Ezért vigyázok, hogy bizonyos dolgokra ne gondoljak. Engedelmes vagyok az Istennek, az embereknek nem mindig. Az elöljáróimnak is engedelmes vagyok, de úgy, hogy az lesz, amit én akarok. Így érzem Isten erejét az életemben.

- Tizenhárman vagyunk testvérek. 16 éves voltam, amikor beléptem a szemináriumba, 14 évet töltöttem ott - idézte fel Loyd atya az ifjúkorát. - Mindig tudtam, hogy Isten velem van. Most itt vagyok, és magyarul tanulok. A nehézségek olyanok, mint a tengeren a hullámok, jönnek és mennek. Ne mondjuk, hogy az élet nehéz. Nehézségek vannak, és bátor lépéseket kell tenni.

Az atyák a verbita szerzetesrend tagjai, van egy kottatáruk, amelyből megtanulják egymás és a különböző népek dalait. Így lehet, hogy számunkra különös, érthetetlen szép nyelveken – de például angolul is – hallottunk tőlük dalokat az esten, Marsell gitározott, Seba dobolt, Loyd csörgőzött. A magyar kultúrát téve az övéik mellé a Kármentő zenekar játszott magyar népzenét, a Kalinkó együttes és Drimmer Julcsi magyar népdalokat énekelt. Bozzai Lajos az est moderátora azt kérdezte tőlük, látnak-e olyan lehetőségeket Vasváron, amiket esetleg az itt élők nem? Marsell atya azt felelte: ha hajókázni akarunk, evezni kell, jobb és baloldalon is, különben a hajó pörög. Az imádság és a munka legyen egyensúlyban, így evezzünk, és akkor megtaláljuk a boldogságot itt Vasváron is. Seba atya úgy válaszolt, hogy nincs annál nagyobb érték, hogy vagyunk. Ez a legnagyobb érték. Vasváron tehát az a legnagyobb érték, hogy itt vannak a vasváriak.

Loyd atya arról mesélt, hogy Indiában van egy nagy madár, ami mindig arról gondolkodik, hogy a másik madár tolla milyen szép, és ő nem annyira szép. Vasváron minden itt van: az élet itt van, az Úr itt van, a boldogság itt van, nem kell máshol keresni. A közönség soraiból színpadra hívott Márti néni elmondta versét, amelyben 80 és 100 év között sorra vette, melyik évet, miért szeretné még magának, csak úgy beszélgetve Istennel – minden versszakkal nagy derültséget keltett, egyúttal az élet tiszteletét és szeretetét közvetítette.

A szerzetesek egy magyar dalt is tudtak, Marsell atya azzal vezette be, hogy azért tanulta meg, mert nagyon tetszett a dallama és a ritmusa, de Seba atya közbeszólt: „Meg a szövege is!” - és annyira nevetett, hogy alig bírta abbahagyni. Ezek után rázendítettek hárman a „Nékem olyan asszony kell...” kezdetű
nótára. Bozzai Lajos tűzoltóparancsnok az égő csipkebokor képét idézte: „Vagyok, aki vagyok.” Tudunk-e „vanni”? Felvetette: az atyákat valószínűleg azért szerették meg itt Vasváron ennyire, mert nagyon tudnak „vanni”. Mielőtt jöttek, azon ment a töprengés, ki fog majd templomba járni, ha „idejönnek a feketék”? És most az a helyzet, hogy mióta megérkeztek, többen járnak templomba, mint valaha. Az est Seba atya búcsúztatójába fordult, mert Rómába helyezik. Azt mondta: „Elmegyek, mert engedelmeskednem kell az elöljáróimnak, de úgy lesz, ahogy akarom: mindenkit a szívembe zárok.” Tóth Balázs polgármester azzal köszönt el, amit a Sejber Mihály emlékplakettjével együtt ajándékozott könyvbe írtak: „Vasvár visszavár!”

- Tavaly óta valami megváltozott Vasváron. A templomba a hűvös, távolságtartó egyház képe helyett egy emberközeli egyház képét hozták az atyák, akik a közösségépítő tevékenységben is aktívan részt vesznek – mondta a színpadon. - Amikor Seba atya bemutatkozó estjét tartottuk, akkor is telt ház volt, csak akkor a közönséget a kíváncsiság hozta, most meg a szeretet. Végül az ifjúsági csoport vetítette le filmjét, amit az együtt töltött hónapok képeiből szerkesztettek. Seba könnyes szemmel azt mondta: nem tudta, hogy itt ma búcsúbuli lesz, ha tudta volna, szervezett volna magának programot, hogy ne kelljen itt lennie. A tűzoltók azt üzenték, ha majd pápa lesz, integessen nekik a tévéből. A népdalosok is eképpen írtak át egy mezőmadarasi népdalt Sebára, a sorok közt felhangzott, hogy ő lehet majd az első néger pápa, tanulni kell olaszul, jó jel, hogy az Arrivederci már nagyon megy… Seba atya – aki vigyáz arra, hogy mit gondol – úgy reagált: ez nem lehetséges.

Merklin Tímea, Vincze Kornél

Forrás:
www.vaol.hu

Verbiták Vasváron