Húsvét 3. vasárnapja

2016. április 10.

Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik:  Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natánael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány.  Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Veled tartunk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az.  Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték.  Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe.  A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.  Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret.  Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.”  Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.  Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az.  Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is.  Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!”  Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek.” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”  Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!”

„Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.” E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Majd hozzátette: „Kövess engem!”

Jn 21, 1- 19

Elmélkedés:  

Mennyire mély a hitem… ?

Nem régen találkoztam egy fiatallal, aki mesélt arról, hogy egy időben ő rendszeresen járt templomba és most nem jár és nincs is kedve. Amikor megkérdeztem miért így történt, akkor azt válaszolta, hogy semmi sem sikerült neki, mindenhol problémák vannak. Nem lát megoldást. Ez nemcsak ezzel a fiatallal történik, hanem mindannyiunknál is lehet. Mi járunk templomba és magunkat jó kereszténynek valljuk. Valójában azok vagyunk–e? A mai evangélium szerint, az apostolok visszatértek a saját foglalkozásukhoz.  Gondolták, hogy most vége mindennek, mert az ő Mesterük nincs velük.  Elkezdték a halász munkát folytatni.  Amikor Jézus megjelent nekik és megmutatta önmagát, hittek abban, hogy amit mondott az igaz.

Az ember életútján valamikor nehéz mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is van arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljuk felidézni, mintegy újraélni egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben.

Az evangélium a hitről is szól. Amikor Péter és a többi tanítvány megpróbált egész éjszakán keresztül halat fogni, de nem sikerült nekik, viszont amikor oda lépett Jézus és vezette őket még egyszer akkor a hálók majdnem szétszakadtak. Itt az a kérdés is felmerül: Milyen a hit? A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk. A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával.

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, hogy ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele!

P. Loyd Fernandez SVD