Történetünk

Történetünk

Nem diadalittas társadalmi helyzetben jött létre a verbita missziósok közössége. Ellenkezőleg, nehéz szükséghelyzetben alapította Szent Arnold Janssen (1837 - 1909) német pap. Bár akkoriban Bismarck német kancellár egyházüldözése sok bajt okozott a német katolikusoknak, mégsem zárkóztak be. Éppen ellenkezőleg, azt vették észre, hogy az állam által rájuk kényszerített gettó-helyzetből éppen a széles látókörű gondolkodás, a nagylelkű segítőkészség szabadíthatja ki őket. Arnold Janssen pap és matematikatanár volt egy német kisvárosban, de amikor megérezte az időknek ezt a jelét, akkor lemondott jó megélhetést biztosító állásáról és vállalta, hogy szervez egy olyan Missziósházat, ahol német katolikusok is felkészülhetnek missziós szerzetesi hivatásukra. (A környező államokban már mindenütt volt ilyen lehetőség.) Az egyházüldözés miatt a szomszédos Hollandiának a német határ közelében lévő részén, Steyl-ben alapította meg az első Missziósházat. Ezért nevezik a verbitákat német nyelven steyl-i misszionáriusoknak ("Steyler Missionare").

A taglétszám gyors növekedése lehetővé tette, hogy már az alapítás után négy évvel, vagyis 1879-ben kiküldhetett két hithirdetőt Kínába. Az alapítót és az első hithirdetőt, P. Josef Freinademetz-et 2003. október 5-én avatta szentté II. János Pál pápa. Szent Josef osztrák-magyar állampolgár volt, de egyébként a dél-tiroli völgyek egyik kis, de büszke nemzetéhez tartozott: ladin volt! 1875-ben szentelték a brixen-i egyházmegye papjává, melynek püspöke megadta neki az engedélyt arra, hogy beléphessen Arnold atya újonnan alapított Missziósházába. Az új hithirdetőre eleinte nagy csalódások vártak, hiszen nehéz volt neki megtanulni a nyelvet, minden alkalmazkodóképessége ellenére idegen maradt a helybeliek számára. Lassan, sok-sok imádság és elmélkedés után egyre jobban meg tudta érteni a kínaiakat. Sikeres misszionárius lett! Amikor azután német katonák szállták meg Kína egy részét, az őslakosságot védelmezte az európaiakkal szemben.

Közben Arnold atya kitartása és a politikai viszonyok enyhülése lehetővé tette, hogy a Társaság elterjedhessen Németország más vidékein, a ma Lengyelországhoz tartozó Sziléziában, sőt Ausztriában is. Ekkor már a német gyarmati hatóságok kifejezetten támogatták, sőt igényelték a missziósok munkáját. Így kerültek verbiták az akkori német gyarmatokra, Togóba, Pápua Új-Guineába. Igyekeztek gondoskodni a tengerentúli német szórványokról, például Észak- és Dél-Amerikában. Ezekből a kezdeményezésekből indultak ki azután azok a nagy missziós vállalkozások, melyek a többi nemzetiséggel és az őslakókkal kerestek kapcsolatot.

Arnold atya azt is észrevette, hogy kizárólag férfi misszionáriusok nemigen juthatnak el mindenkihez, akinek szüksége van Krisztus örömhírére. Bizonyos területeken a nők érzékenysége sokkal jobban megnyeri az emberi szíveket. Ezért hamarosan női missziós rendet is alapított. Őket a "Szentlélek Szolgálói" névre keresztelte el. Ma a jellegzetes rendi ruhájukról "kék missziós nővéreknek" nevezett szerzetesnők a világ minden táján eredményesen dolgoznak. Legközelebbi házuk a Bécs melletti Stockerau-ban van, de már a rendi vezetőségük döntött mielőbbi magyarországi letelepedésükről. Emellett Arnold atya arra is rájött, hogy a misszió eredménytelen imádságos támogatás nélkül. Ezért megalapította a "Szentlélek Szolgáló Örökimádó Nővérek" társaságát, akik állandóan ott virrasztanak az Oltáriszentség mellett, odaadó imádságban. Hazánkhoz legközelebb a lengyelországi Nysa-ban, vagy Berlin nyugati részén találkozhatunk velük.

Pillanatkép a Szent Imre Missziósház múltjából

A magyar közösség dinamikus fejlődése korán megmutatta, hogy a budatétényi Názáret Missziósház kis méretei komoly gátat szabnak a hosszú távú tervezésnek. Ezért a verbiták egy második rendház alapítását határozták el. Ugyanazokban az években érett meg a döntés Kőszeg plébánosában, hogy a közelgő Szent Imre év alkalmából a városban újabb szerzetes közösséget telepítsen le. Erre a kezdeményezésre a városi tanács oly annyira nyitott volt, hogy teleket ajándékozott a missziósoknak, és sok más adománnyal is segítette a ház építését. Az akkor még fiatalnak számító bencés gimnázium jó lehetőséget nyújtott a missziós növendékek nappali tagozatos képzésére. Mindezek mellett nem lehetett elhanyagolni a Bécs mellett található mödlingi St. Gabriel Missziósház közelségét sem. Így érthető, hogy a verbiták örömmel döntöttek Kőszeg mellett.

Bár a kőszegi közösség élete már 1928. szeptemberében megkezdődött különböző bérbevett épületekben, a Szent Imre Missziósház 1930-ban nyitotta meg kapuit ahhoz a jubileumi évhez kapcsolódóan, amelyet Szent Imre halálának 900. évfordulója alkalmából tartottak országszerte. Ezért, s mert Árpád-házi Szent Imre a magyar ifjúság példaképe és védőszentje, nem is lehetett volna nála megfelelőbb patrónust találni az új háznak.

A szép számban jelentkező missziós növendékek azzal a vággyal a szívükben érkeztek, hogy önmagukat gimnáziumi tanulmányaik után Krisztus evangéliumának hirdetésére szentelik. Tanulmányaik mellet kezük munkájával is hozzájárultak a missziók támogatásához: rózsafüzért készítettek, kereszteket faragtak, használt bélyeget, sztaniolfóliát, sőt narancshéjat gyűjtöttek, melyeket akkoriban értékesíteni lehetett. Az érettségi után ezeket a fiatalokat tovább küldték valamelyik verbita teológiai főiskolára Ausztriába vagy Németországba, hogy az örökfogadalom után teljesen elköteleződve a Szentháromság felé a Társaság szabályai szerint élő misszionáriusok legyenek valahol a világban.

1934. áprilisától a Szent Imre Missziósház egy másik arculatát is megmutatta. Amíg évközben a missziós növendékeknek, addig a nyári szünet alatt a lelkigyakorlatozóknak nyújtott helyet. Három év leforgása alatt 51 kurzusban 1200 ember fordult meg a falai között Krisztussal való szorosabb kapcsolatot és lelki felüdülést keresve. Jöttek egyetemisták, tanárok, tanítók, gazdák, papok, és elvitték magukkal a ház jó hírét és a misszió iránti lelkesedést. Míg 1939-ben még csak a Názáret Missziósház ismételt megnyitása volt szükséges a növendékek számára, addig 1942-ben már egy harmadik házat kellett alapítani. Ez lett a kiskunfélegyházi Szent István Missziósház.

Bár a II. világháború megkímélte a házakat, sok fiatal élete, pályafutása tört ketté, akik jelentkezni akartak. Azonban a misszió iránti érdeklődés általánosságban töretlen maradt, ezt csak a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása tehette tönkre. Július 11-én éjjel ponyvás teherautóval szállította el az AVH a verbita missziósokat.

A ház a hetvenes évekig laktanyaként funkcionált, majd több évig üresen állt. Az Express Utazási Iroda olcsó szállót alakított ki belőle kispénzű turisták és diákok számára. 1994-ben kapta vissza az Isteni Ige Társasága. Az átalakítások után erre a házra támaszkodva kezdték meg a rendtestvérek a Magyar Rendtartomány újraszervezését. Azóta a háború előtti múltjához híven több ezren végeztek a házban lelkigyakorlatot, sok fiatal verbita kapta meg közösségében a szerzetesi életbe bevezető noviciátusi (újoncidő) képzését, és sok idős rendtestvér tért ide vissza megpihenni élete alkonyán, akik jelenlétükkel, imáikkal és missziós életük különböző pillanatainak megosztásával bíztatják, lelkesítik és segítik a fiatal missziós generációt.

Pillanatkép a Názáret Missziósház múltjából

„Már 1916 óta dolgoztak az Isteni Ige Társaságának tagjai Dél-Baranyában, Máriakéménd búcsújáró helyen és környékén. De a körülmények nem engedték meg, hogy ebből a kezdeményezésből missziósház legyen. Hosszú várakozás után idén végre sikerült missziósházat alapítani a Budapesthez közeli Budatétényben," - írta Hansen Hubert atya 1924 őszén, a fiatal magyar rendtartomány elöljárója.

Budatétényben gyümölcsöskertek és szétszórt nyaralók váltogatták egymás akkoriban; ezek közül vásároltak meg egyet a verbita missziósok, melynek kis mérete miatt nem is adhattak volna találóbb nevet, mint a Názáret. Ez azonban megjelölte a misszionárius atyák és testvérek egyik nagy célját is, hogy a közösségben a Szent Család lelkületét alakítsák ki, hiszen a Missziósház alapfeladata volt, hogy a misszionáriusi hivatást érző fiatalok számára megadja a gimnáziumi képzést. Ekkoriban főleg német anyanyelvű verbiták vezették a kis közösséget, s így fölöttébb meghatározó szerepe lett az első három magyar rendtestvérnek, akik egyházmegyés papként léptek be a Társaságba ebben az időben. 1924-től 1928-ig a missziós növendékek száma 13-ról 74-re emelkedett. Magántanulói rendszerben kapták képzésüket a trianoni határon túlról menekült szerzetes tanároktól, és a ciszterci rend budai gimnáziumába jártak vizsgázni. A hirtelen fellendülés eredményeként az épület még a toldás ellenére sem tudta ellátni a feladatát, így 1928-30 között a kisszeminárium átköltözött Kőszegre.

Tíz évig a Názáret Missziósházban jobbára csak lelkipásztori és újságszerkesztői és kiadói feladatokat végeztek. 1939-ben a ház melletti budatétényi lelkészséget (melyet addig verbiták vezettek) plébánia rangra emelték, és az egyházmegye vette át a szolgálatot. Mivel azonban a misszió iránti érdeklődés egyre csak nőtt, a kőszegi Missziósház is kezdett szűkké válni, és így a képzés egy része visszakerült Budatéténybe, ahol nagy könnyebbséget jelentett az időközben megalapított budafoki premontrei gimnázium közelsége.

A viharos fejlődés ellenére a Názáret Missziósház is osztozni kényszerült a Magyar Egyház sorságban. 1950-ben a missziósoknak be kellett fejezniük a működésüket, és 1951-ben ki kellett költözniük a házból. Budatétényt illetve ekkor már a XXII. kerületet azonban nem hagyták el teljesen a verbiták. A missziós testvérek közül többen is letelepedtek a vidéken, és egyszerű munkásként éltek tovább a helybeliek között. Ahogy az embereket, úgy az épületeket sem kímélte meg a történelem. 1990-ben a helyükön csak a Kozmutza Flóra Általános Iskola és a 6-os számú Általános Iskola barak épülete állt. Ez utóbbit kapta vissza a Társaság, hogy 1998-ban elkezdhesse az építkezést, melynek eredménye a ma látható új Názáret Missziósház (2000) és a Szent Arnold Lelkigyakorlatos Ház (2006).